Acsarkodás helyett válasszuk a józan észt

A vasárnapi nyitva tartás problémája azt hiszem, egy olyan dolog volt, ami politikai színezete ellenére is mindenkit gondolkodásra késztetett. Mindenki, ha csak egy röpke perc erejéig is, de elgondolkodott, vajon helyes-e szabályozni. Illetve helyes-e embereket kötelező jelleggel dolgoztatni vasárnap, amely tudjuk, mit jelent a nyugati keresztény kultúrkörben.

Az igazi probléma azt hiszem, azzal volt, amivel nálunk Magyarországon mindig is. Nem tanultunk meg középúton járni. Megint két táborra szakadtunk, és fel sem merült senkiben a középút lehetősége, csak jóval később, miután már bebizonyosodott, hogy egyik oldal javaslata sem valódi megoldás.

Hiszen ha a vállalatoknak személyi jogokat adtunk korábban, s úgy tekintünk rájuk mint magánszemélyekre, akkor milyen jogon korlátozzuk azt, hogy ők mikor kívánják végezni tevékenységüket?

Ugyanakkor az is világos, hogy széles réteg az, aki olyan munkát végez, amelyhez egyáltalán nincs kedve egyébként, csupán élethelyzete viszi rá. Ebből kifolyólag azt sem teheti meg, hogy vallásosságára hivatkozva megtagadja a vasárnapi munkavégzést, mert jó eséllyel hétfőn sem kell majd bemennie már.

Minden ország, minden társadalom rendelkezik egy saját kultúrával, amelynek saját normái és értékei vannak. Így tehát nem mellékes az a szempont, hogy az ország jelentős része keresztény vallású. Ők így nem csupán nem kapnak lehetőséget hitük szerint cselekedni, de szabadidejük korábban utolsó mentsvárát is elveszítik. És ez baj, természetesen. Ugyanakkor látni kellene azt is, hogy a gazdasági szféra nem a keresztény erkölcs és tanítások alapján szerveződik. Tehát semmilyen módon nem legitim elvárás az egy hatalmas üzletlánc tulajdonosától, hogy vallási szempontok alapján igazgassa üzletét. És persze még nem is beszéltünk azokról, akik szeretnének vasárnap dolgozni bármilyen oknál fogva.

Érezhetjük, hogy ez a körforgás örökké tart, az egyik érv módszeresen életre hívja a másikat, és így tovább.

Személyes véleményem persze nekem is van az ügyben, én is tudnék oldalt választani. Csakhogy a valóság nem olyan hogy mindig egyetlen vélemény oldja meg a gondjait. Alkukat kell kötni.

Azalatt, amíg kötelező volt a boltoknak zárva lenniük, minden egyes vasárnap nagyon kellemes, ritkaság számba menő alkalommá vált, ahol az egész család együtt ült. Ilyenkor rendre régi családi felvételeket szoktunk nézni, amelyeket vhs digitalizálással sikerült megmentenünk a pincében porosodó kazettákról. S ha már itt tartunk, pont egy vasárnapi napon vittük el mozgóképeinket meg kazettáinkat egy helyre, ahol kiváló minőségben kaptuk vissza őket digitalizált formában, hogy akár okos tévéről is élvezhessük a régmúlt emlékeit. Szóval egyszerre hozok ugyan két ellentétes érvet: egyrészt nagyon jó volt vasárnap együtt lenni, másrészt pont egy vasárnapi napon csináltattuk a vhs digitalizálást, mert a hét napjain nem értünk rá, ez az üzlet pedig a hét bármely pontján a rendelkezésünkre állt.

Szóval ha megpróbálunk a kettő oldal közé helyezkedni, akkor azt kellene látni, hogy tiltani semmiképpen sem szabad a vasárnapi nyitva tartást. Ám mellette viszont szolidárisnak is kellene maradni azokkal, akikből a hét minden napján akarják kiszipolyozni az életet. Meglátásom szerint egy olyan törvénykezést kellene alkotni, amely lehetővé teszi ugyan a vasárnapi nyitva tartást, de megengedi azt a dolgozóknak, hogy következmények nélkül utasítsák vissza.

Lehet, hogy naiv az elképzelés, és az is, hogy könnyűszerrel kijátszható volna, de még így is kevésbé tűnik rosszabbnak, mint korlátozni valamely szereplő – a vállalkozó vagy a munkavállaló – személyes szuverenitását.